Az előző napi lucerna "legelésem" - mint vadászati mód -  nagyon izgalmas volt, részemről ennél többet nem lehetett tenni a sikerért. A siker elmaradt, de a vadászat izgalma örök emlék lett. Voltak nekem ennél merészebb dolgaim is, például, amikor fagyos sárban - hogy a csizmám ne cuppogjon - zokniban cserkeltem a a bikára.

A "lucernás" bakot megérdemeltem volna, de Diana másképpen döntött - mert ilyen kedvében volt.

Ezen a napon, igazából csak nézgelődni mentem egy lesre -  mondhatni kíváncsiságból és mindenféle  nagy  elvárások nélkül, ugyanis nagyon régen jártam ezen a területrészen, azt sem tudtam, hogy mi van vetve arrafelé, vagy már csak már tarlót találok, van-e vadmozgás, vagy sem. Erről  jutott eszembe, az egyik  vadászbarátom örökbecsű mondása, miszerint két helyre érdemes kiülni. Az egyik, ahol sok nyom van, mert oda biztos jön majd valami. A másik, ahol nincs nyom, mert oda majd akkor jön, amikor éppen ott vagy. Nehéz lenne vele vitatkozni de nem is érdemes, mert roppan jópofa instrukció. Talán még igaz is !

Amikor odaértem, kiderült, hogy nem túl biztató a helyzet, ugyanis volt ez is az is, de zömében "kopasz" tarló és csak  egy csík kukorica  árválkodott a domboldalban. Éppen a pipám beindításával foglalatoskodtam, amikor egy bak rohant elő, mint aki sutát keres, de kiderült, hogy csak a tarlón sarjadó zöldre vágyott.  Nem kellett sokat bírálnom, látszott, hogy öreg bak és az agancsa visszarakott, szóval lőhető.

A részletekkel nem untatok senkit, de azt elmondom, hogy a nagyon szép és gusztusos májából remek resztelt-májat rittyentettem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.