Az ilyen helyzetben szokták mondani, hogy reménytelen. Tudom, a sokat csócsált mondás szerint - a szó szerint idézést ezért el is elhagynám  -  a remény elég strapabíró, kitart a végletekig. de ezen a napon, amikor  negyven fokban másztam fel a lesre és az összes kiálló részemről folyamatosan folyt a víz, akkor gondoltam, hogy ez a helyzet már régen a remény halála után van. Akkor mégis miért mentem ki vadászni? Jó kérdés, talán azért mert olykor a természet nem az előbbi logika mentén szolgáltatja az élményeket.

Így is történt. A lesen elhelyezkedve , éppen az ingem "korcában" törölgettem izzadt arcomat, amikor egy bak lépett ki a les előtti kukoricásból, a keskeny tarlóra. Tátott szájjal kapkodta a levegőt és amikor a lesem felé indult, kiderült, hogy a jobb első lábára csúnyán sántít. Nagy verekedésből jöhetett, amitől még az érzékszervei is cserben hagyták, mert a felé szálló pipafüstöm ellenére, beállt a lesem alá, az árnyékba.

Egy kicsit megpihent, azután a tarlón az erdő felé bukdácsolt, ahol - ekkor vettem észre - hogy egy másik bak fekszik. Öcsém, te csak a bajt keresed magadnak - gondoltam - de ekkor már a fekvő bak is felállt és feléje mozgott. Azt a mindenit, ez a bak is sántított. Ekkor lett tiszta az eset!  Ez a két szerelmes legény, jól elverte egymást, nyilván egy szép sutahölgy kedvéért, "aki" most valahol a hűvösben pihenget.

A két bicebóca egymásnak rontott, de már csak óvatosan, pár  tiszteletkőr erejéig, azután egyik jobbra, másik balra visszavonultak.

Tanulság!

Nincs reménytelen vadászat, ha a látvánnyal is megelégszünk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.