A víztározó gátja alól - ráadásul egy rusnya nagy csövön áterőszakolva - szerény csobogással folydogál át a Csele patak. Lajos királyunk halálát okozva híresült el, pedig még az sem biztos, hogy az éppen úgy volt, ahogy évekig tanultuk. Nos, amikor én a partján ücsörögtem, akkor a szélessége olyan volt, hogy egy ló, nem hogy beleesni nem tudna, de talán még a csánkja sem vizesedne. 

Az biztos, hogy a patak mellet kis nádasos, füzes, tavaszi olvadás lévén tocsogós rész alakult ki, ideális vadbúvót alkotva. 

Lekucorogtam a vadászszékemre, Samu kutyám mellém heveredett, élvezte a tavaszi levegőt, a buja illatokat. Ölemben a golyós puskát tartogattam, de igazából többet kémleltem az eget, mint az árokpartot. A pár perce elállt csepergő esőnek, a meleg Déli áramlatnak- számításom és vágyam szerint, szalonkát kéne hoznia.

Először a gémek, kócsagok repültek ki a víztározó felől, bevégezve az aznapi kishalak lopkodását és éjjeli beszállóhelyet keresve keringtek felettem, majd kiválasztottak egy öreg fűzfát és azon kényelmesen elhelyezkedtek. 

A madarak is elhallgattak, csak egy-két kacsa csapott kisebb ribilliót a patak vizében, talán valami felzavarta őket, mert sértődött hápogással gyorsan eltüntek a fekete semmiben.

Jaj, de vártam egy pisszegést, egy korrogást vagy egy felém libbenő cvikket, de sajnos semmi..... !

Se disznó, se szalonka, de mégis bársonyos béke költözött a szívembe. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.