Lovak

2008.11.05. 18:41

Könyvem, az „Eb a vadász, kutya nélkül” címet viseli, ami ugye egy közismert vadász közmondás és kutyákon kívül, lovakról és jómagamról szól, ha ez utóbbit nem veszik nárcisztikus magamutogatásnak.

Kutyák, lovak közé sorrendet nem, csak egyenlőségjelet tehetek.
 
Nem is tudom, melyikről tudnék többet beszélni és milyen sorrendben.
Az evolúció során a kutyát domesztikálta kőkorszakbéli ősünk, a lovakat, jóval később.
A kutyacsalád eredete, több mint negyvenmillió évre tehető, a mi, emberek tízmilliós múltjával szemben. A ló, a kettő között állított be az emberiség történetébe, no de milyen fantasztikus módon.
 
Az én életemben - az ősemberrel ellentétben - ló jelent meg először, ezért róluk szeretnék először mesélni.
Anyai nagyapám – szép nagy birtok tulajdonosa – a háború előtti években úgy döntött, hogy az első fiú unokája, a sok pisis lány unoka után, pónilovat kap, meg vadász lesz belőle.
 
Két” kicsi” probléma jött közbe, hogy ez teljesüljön,
 
Az egyik a háború, ami elsöpörte a család minden ingóságát, a lovakat elhajtották, de, ha maradt volna, akkor a felszabadítók tányérján végezte volna.
 
A másik, szegény nagypapa, mielőtt még mindez bekövetkezett, meghalt, magával vitte a sírba még meg sem született unokájának tett ígéretét.
 
Hát így esett, hogy még meg sem születtem, de már volt lovam, amit amikorra világra kínlódtam magam, már el is veszítettem.
 
De valami csak történt, mert a nagyapai gének bennem tovább éltek, ló birtoklása helyett a lovak szeretetét örököltem.
 
Mindez Szolnokon történt szülővárosomban.
 
A Kőtelki Ady Tsz. Működtetett Szolnokon egy lovasiskolát
Megérdemli, hogy megemlítsem a nevét, Peszeki Ferenc, illetve mindenkinek, csak Ferkó volt a főállattenyésztő és főállású lóbolond!
Nagyon szép, fakó négyesfogatot hajtott, versenyekre is járt vele
 
Harminc, negyven hátasló is állt az istállóban, ezeken lovagolhattunk.
Egészen addig, míg nem volt edzőnk, mindenki úgy lovagolt, ahogy gondolta, legtöbbször csak szőrén, csikós módon.
 
Nem tudom, tudja-e valaki, melyik sportág a legveszélyesebb.
Konkrétan a sportolók számára eső balesetekben.
Természetesen a lovaglás!
Az esés természetes velejárója a lovaglásnak, mert ugye a lónak is négy lába van, mégis megbotlik.
Amikor meg lovas is ül rajta, akár fejre is állhat.
Elmesélném egy balesetem történetét a sok közül, ahol sem a ló, sem a lovasa, azaz én, nem voltunk hibásak.
Majd a végén kiderül, ki volt a hibás.
Azokban a hatvanas években a május elseje, nagy majálisos, virslievős, sörivós megmozdulás volt.
Csak zárójelben jegyzem meg fiatal kórházi orvos koromban engem ért mindig az a megtiszteltetés, hogy a totál besörözött direktoromat hazacipelhettem.
Ez a feladat a lovaglásnál is veszélyesebb volt, szegény diri felesége rosszabb volt, mint egy rúgós ló.
 
De ezen az ominózus május elsején nekem más dolgom volt, mint a dirit cipelni.
Kb. egy héttel május1előtt, békésen lovagolgatunk az edzőpályán, ami a várostól (Szolnokról van szó) kb. tíz kilométerre volt Besenyszög nevezetű falu felé, ahol nem mellesleg vadász voltam! Nekem akkor, egy hároméves csikóm volt, a Sárkány, akivel még csak ekkor ismertettem a lovaglás alapjait. Csúnya, anyósos nevével ellentétben, nagyon jóindulatú és jó képességű ló volt.
Pechemre, a Tsz elnöke, egy igazi vad bunkó, éppen arra járt, mustrálta a lovakat, de még nem sejtettem mi célból. Szokatlan volt a látogatása, ugyanis utálta a lovakat.
Sárkány lovam már derekasan ugrotta a kisebb akadályokat, de csak annyit engedtem neki, amennyit örömmel teljesített.
Három éves csikótól nem is szabad többet követelni.
Kiszúrta ám az elnök elvtárs szépen ugró lovamat és már sorolta is be, a többi öreg, rutinos ló közé, mint május elsejei bemutató résztvevőjét.
Valamit hebegtem, habogtam, hogy ez a ló még nyers, jószerével a lovardán kívül semmit nem látott a nagyvilágból, stb. stb. de egy kézlegyintéssel el lettem intézve. A ló megy, magával, maga nélkül, punktum.
Ekkor döbbentem rá, hogy hiába dédelgettem ezt a lovat sajátomként, mégsem az enyém.
Istenem, de naiv voltam. Senkit sem érdekelt az a rengeteg munka, amit a lóval végeztem, az a szeretet, amivel ápoltam, az az örömteli nyerítés, amikor meghallotta a hangomat.
 
Eljött a nagy nap. A fenekembe egy zabszemet sem lehetett volna betolni, pedig nem voltam egy beszari lovas.
Libasorban, helyesebben lósorban elindultunk a több mint tíz kilométerre és mellesleg a Tisza túlpartján fekvő Tiszaligetbe, a bemutató színhelyére.
Hatalmas tömeg hömpölygött át a hídon, köztük szlalomoztunk az egyre idegesebb lovakon.
Még a rutinosabb lovak is ijedeztek a mókázó gyerekektől, még azt is tűrték, amikor egy-egy léggömb elpukkant az orruk előtt.
Szegény Sárkány lovamról szakadt az izzadtság, minden porcikájában remegett, gyönyörű szemét ijedten forgatta, egyszerűen nem értette, mi történik vele.
Bevált módszerem volt a lovakhoz beszélni, mert akkor a hangomba tud kapaszkodni, az az egyetlen biztos pont ilyenkor.

A bejegyzés trackback címe:

https://acelcsaba.blog.hu/api/trackback/id/tr25752591

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.