Pacifzmus.
2009.08.20. 09:59
Az előző bejegyzésemkor azt írtam hogy egy kicsit - szavamat betartva - lovas-vadász múltamból kotorászok elő egy történetet, pedig az unokámról akartam írni.
Most meg is teszem, kedves vadász blog-olvasók, azt hiszem ez a kis történet megéri a kitérőt.
Most volt négy éves az unokám, aki történetesen lány, de elképzelhető, hogy mégis csordogál benne némi vadászvér a nagyapjától. Hogy ennek csak a legfontosabb jelét említsem, már teljesen szabályosan meg tudja tömni a pipámat.
Lehet, hogy paradox, de az igazi vadászok béketűrő emberek, indulatból, haragból, erős felindulásból ugyanis nem lehet vadászni. Egyik ismerősöm mondta, hogy amikor nagyon ideges, meg, hogy a - szavait idézzem - tele van a töke a világgal, akkor kimegy vadászni és ott megnyugszik. Lehet, hogy így van, de én kétlem. Bizony viszi az ember a lesre a lelki terhét, mint egy plusz súlyos hátizsákot és a benne lévők ott zsonganak körülötte, ebben az állapotban pedig nem jó vadászni. Legföljebb csak lőni, de az csak egy másodpercnyi része a vadászatnak.
Jobb, ha békés lélekkel, pacifista gondolatokkal vadászunk.
No ehhez egy kis unokai adalék!
Folyt. köv.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.