Vegyesen vadásztunk fácánra és gerlére, egy Szeged melletti vt-nál.Egy héttel ezelőtt az eső a szél mosta, illetve fújta el a vadászatunkat, ma pedig ingujjas idő volt.

Egy javakorabeli emberke szegődött mellém hajtónak, de inkább beszélgetőpartnernek.

 - Mögmondom én, bolond a vadász, ha hajti a vére -kezdte. Eccör, így novembör küzepin, de nem illen szép időben, ladikkal rapsicoltunk a Tiszán egy ladikban. Vót mán, vagy húsz kácsa, szaporáztunk löfelé, mer' sötétödött röndesen. Gyütt egy hajó, csapta a ménkű nagy hullámokat, bele is borultunk,  pödig, csak pár méterre vótunk a parttúl.

Én gátőr vótam, tuttam úszni, de a komám nem, oszt csak nyomott löfelé, mászott a fejemre, mög a puskáját sem öngedte el. Ordítom nöki, hogy dobod el, majd lüsz másik, most mencsük az életünket. Erre végre edobta. Kecmörgök  ki völe, mán leért a lábam, gondútam, rúgok egyet magamon, de ekko' a két csizma bönt is maradt a sárba. A puskát kigereblyéték a halászok, csak a csizma maradt bent örökre. Mög a kácsák úsztak el, hogy rosseb beléjük, pedig sok töltényt lűttem ki rájuk.

Az ízes, "szögedies" történet hallgatása közben, azért lőttem két fácánt.

Még csak annyit, hogy a gerlézés, minden képzeletet felülmúlt, de a lepotyogó sörét okozott némi ellenérzést az ottani géptelepen, ezért befejeztük.Talán jó is, mert a vadászat, addig tartott volna, mint ahogy a háborúban adták ki a parancsot: kitartani, az utolsó töltényig !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.