Nem valami híres a memóriám - nagyon fiatal voltam, alig nőttek ki a végleges tollaim - de arra jól emlékszem, milyen jó volt kirepülni  a hálós ketrecből. Ott voltak ugyan a barátaim és barátnőim  is, ennivaló pedig volt bőségesen, de  valami nagyon hiányzott az életemből. Egyre többet rohangáltam a háló mellett és vágyakozva néztem a közeli erdő felé, valahogy oda húzott a szívem,  de a többieké is.

Azután egyik reggel kinyílt a háló.  Futni kezdtem, majd rájöttem, hogy repülni is tudok, szárnyra kaptam és szeltem a levegőt, szeltem, de hamar elfáradtam, leszálltam, bebújtam egy bokor alá és nyitott csőrrel kapkodtam a levegőt. Nem is olyan könnyű fácánkakasnak lenni - gondoltam. Azután cudar világ jött, durranós emberek járták a környéket, izgatott kutyák rohangáltak , rebbent az ijedősebbje,  sokunk  hullt le holtan az égből.

Úgy gondoltam, rövid kis eszemmel, hogy semmi szín alatt nem repülök, bármennyire is kergetnek, mert a halál az égben jár. Ettől az okosságomtól egészen meghatódtam - el is mondtam még egy pár havernak. Eldöntöttük, bármi  történjen, a földön maradunk.

A mai nap is jöttek, igaz csak kevesen, de igen szaporán pottyantak a levegőt szelők, de mi kitartottunk a földön. Még akkor is, amikor a fasor végénél, egy durranós ember elé totyogtunk.  Néztük egymást és nem történt semmi, illetve valamit kiabált, hogy hess, meg huss fácán - de ez nagyon nevetséges volt. Mondtam én fiúk,  hogy így kell ezt csinálni. Ezt a napot is megúsztuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.