Mondhatnám -  hogy vadászat helyett az egyik klinika felé ballagtam - de csak azért mondom így, hogy "helyett", hogy a vadászíró jelzőmhöz hű legyek. Zárójelben megjegyzem, sosem kedveltem, meg nem is tűrtem a beskatulyázást. 

Az Irgalmasok útján, a Széchenyi tér felé vitt az utam. Ez az utca a legszelesebb egész Pécsett. A Mecsekről lenyargaló szél, ha jó kedve van, csak  borzolja a hölgyek haját, kajánul emelgeti az egyébként sem hosszú szoknyáikat - vagy mint ezen a napon is - a városra ülő forróságot söpri ki.

Ezen a reggelen ez több volt, mint  egy  frissítő, vidám szél, már majdnem vihar, amire szinte rá kellett feküdni, hogy haladni lehessen.  Az utca túlsó felén egy hajléktalan cipelte a szatyorba rakott kis életét, csoszogott egyik semmiből a másikba, amikor a féltve őrzött motyóját, egy hirtelen nagyobb széllökés kitépte az erőtlen kezéből és gurult, potyogott minden mindenfelé, pőrére vetkőztetve és láthatóvá téve a  nyomorúságát.

Próbálta összeszedegetni, de nem sok sikerrel. Ekkor értek mögé az utcát sepregető - gondolom közmunkások.

- Papa, szedje már a kacatjait - rivallt rá egyikük, mert semmi kedvünk maga után takarítani. Istenem, mi más ez, mint Úri gőg !  A közmunkás és a koldus közötti hajszálvékony távolság gőgje. Innen oda, vagy onnan ide kerülni nagyon könnyű. Egy elrontott élet, egy tönkrement házasság, a mámorba menekülő ittasság, vagy egyszerűen csak egy szerencsétlen csillagzat alatti születés. De a gőg, még ilyen élet-közelben is működik.

Az emberek szó nélkül kerülgették a hajladozó szerencsétlent és a vele pörölő utcaseprőt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.