Az évek múlásával az a szivet markolászó kegyetlen fájdalom enyhült, lassan eljutott a tudatomig, hogy elment, meghalt. Mai napig nem tudok elszámolni magammal, hogy akkor, abban a kritikus percben - amikor jóízűt nevetett, majd a szivéhez kapott és az ágyra hanyatlott - nem voltam otthon, nem voltam mellette. Uszodában voltam, ahol a megafon bemondta, hogy siessek, mert otthon nagy a baj. Nem szokványos dolog, ilyen személyes hírt bemondani, de kisvárosban mindenki ismert mindenkit, így nem csoda, hogy az úszómester is engem, no meg Jóapámat, aki évtizedeken keresztül tanította matematikára a gerekeket.

A fájdalom hosszú időre blokkolt, erre példa, amikor munkába menet a buszon valaki Apám felől érdeklődött - nem tudván, hogy már nem él - én pedig azt válaszoltam, hogy köszönöm jól van. Ekkor már hónapok óta halott volt. Nem tudatosult bennem ,vagy nem akartam tudomásul venni, ezt már nem tudom, nincs is jelentősége. Azután a lelkifurdalást, lassan felváltotta a szelíd belenyugvás, az együtt töltött vadászatok sok derűt okozó percei, a remek anekdóták, vadászatra oktató szelíd szavai, így azután szép lassan az emlékek  belesimúltak a lelkembe, egyé váltak velem, hordozom magamban, de még a mai napig is sokszor Ő szól belőlem.

Viszem tovább, amit nekem átadott ! Halottak napján, csak a porladó testet tiszteljük egy gyertyával, a lelket,- mint megfoghatatlan, nem materiális dolgot -  őrizzük magunkban. Ez az igazi halhatatlanság !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.