Szaloncukor.
2011.12.17. 15:41
Már a harmadikat bontottam ki remegő kézzel, de minduntalan csak az az utálatos fehér, citromízű villant ki a sztaniolpapírból. Végre egy "csokis". Ma már tudom hogy azok a háború utáni szaloncukrok, semmi másból nem álltak, mint kőkemény cukorból és valami kis színezőanyagból. Volt a fehér citromos, a rózsaszín puncsos és a fakóbarna csokis. Ízük teljesen egyforma volt, de mégis a csokis volt a sláger. Kőkemények voltak és fűrészporhoz hasonlatosak, de a csokis mégis "mennyei" volt a többihez képest - hogy "karácsonyos" jelzőt mondjak. Igenám, de a megevettek után a sztaniolt úgy kellett visszahajtogatni, hogy ne látszódjon a lopás. A belsejétől megfosztott szaloncukor árulkodóan könnyedén lebegett a karácsonyfán, látszott üressége. Az összes "néhai" kibontottat úgy kellett forgatni, hogy stabilnak látszódjanak. Nővéremmel együtt ezt tökélyre vittük - legalábbis gondoltuk.
Azt hittük hogy Jóanyám ebből semmit nem vesz észre. Vízkeresztkor nekünk jutott a fa leszedése, ilyenkor mondta - jóságos mosollyal - hogy a szaloncukrokat megehetitek, a csokisokat felezzétek el.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Paci-ens 2011.12.18. 13:19:23
hónapos vizslám és a négyéves fiam kezdte lelegelni a karácsonyfáról a szaloncukrot.
Egymást segítették és nekik mindegy volt, hogy milyen íze van.(de én ezt csak hittem!)
Az egyet nekem, egyet neked elv érvényesült.Ha a csokisat kapta a kutya, hálásan csóválta a farkát.Ha a puncsosat, leült, kiköpte, amit felvett a fiam és megette, hogy ne vesszen kárba.
Szép karácsonyok voltak akkor, és azóta is, csak a vizslám hiányzik.