Már a harmadikat bontottam ki remegő kézzel, de minduntalan csak az az utálatos fehér, citromízű villant ki a sztaniolpapírból. Végre egy "csokis". Ma már tudom hogy azok a háború utáni szaloncukrok, semmi másból nem álltak, mint kőkemény cukorból és valami kis színezőanyagból. Volt a fehér citromos, a rózsaszín puncsos és a fakóbarna csokis. Ízük teljesen egyforma volt, de mégis a csokis volt a sláger. Kőkemények voltak és fűrészporhoz hasonlatosak, de a csokis mégis "mennyei" volt a többihez képest - hogy "karácsonyos" jelzőt mondjak. Igenám, de a megevettek után a sztaniolt úgy kellett visszahajtogatni, hogy ne látszódjon a lopás. A belsejétől megfosztott szaloncukor árulkodóan könnyedén lebegett a karácsonyfán, látszott üressége. Az összes "néhai" kibontottat úgy kellett forgatni, hogy stabilnak látszódjanak. Nővéremmel együtt ezt tökélyre vittük - legalábbis gondoltuk.

Azt hittük hogy Jóanyám ebből semmit nem vesz észre. Vízkeresztkor nekünk jutott a fa leszedése, ilyenkor mondta - jóságos mosollyal -  hogy a szaloncukrokat megehetitek, a csokisokat felezzétek el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.