Most tavasszal volt éppen 15 éve, hogy egy kis, szőrös, csetlő-botló, tündéri magyar vizsla kölyök érkezett hozzánk.  Egy akkori vadásztárs állított be vele, mert hallotta, hogy éppen betegségből lábadozok és nem sok idővel előtte, a Dani kutya is magányossá vált. Bevallom egy kicsit megijedtem, no nem a kutyustól, mert kutyákból volt már az előző években szép számmal - sokszor hat is hét is - hanem attól, hogy a lábadozásom alatt, tudok-e majd a kis jövevénnyel foglalkozni.

Tudtam!

Sőt, a kiskutya vidámsága, rajongása, hűsége meggyorsított a lábra állásom ,mert az orvosi protokoll szerint, a fél évre tervezett gyógyulásom alig három hétre apadt. P.Gábor - ha olvasod az írásom - ezúton is köszönöm neked ezt a szép gesztust. Szóban ugyan ezt már többször is megtettem, de most egy szomorú ténytől lett az írásom aktuális, ugyanis Berci kutya befejezte földi pályafutását, tegnap óta az égi vadászmezőkön kajtatja a fácánokat. 

A 15 év alatt, szinte minden jóban volt részünk, mondhatni elválaszthatatlanok lettünk. A vadászkönyvem címlapfotójáról is Berci értelmes tekintete néz az olvasóra, a  benne lévő történetek egyike-másika is neki állít örök emléket.

Úgy mentél el, ahogy a kapcsolatunkhoz méltó volt, ölembe hajtott fejeddel lehelted ki a lelked.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.