Rögtön az elején elnézést kérek azoktól, akik szeretik térben és időben elhelyezni az olvasottakat és valamennyire átlátható, követhető időrendbe felfűzni az eseményeket, ha már az „elkövető” nem tette.
Bajban lennék, ha meg kellene határoznom, milyen elvek alapján sorjáznak a leírtak, mert sem időrendbe, sem kutyafajták szerinti besorolásba nem lehet írásom belegyömöszölni. Történeteim ágas-bogassága nem tűri a skatulyát.

 Csak a kisember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt, mondom biztatásként. Olyan műfaji kategória nincs, vagy nem tudok róla, attól persze még lehet, hogy van, miszerint nekem mindenről eszembe jut valami, mint a könyvbéli derék Svejknek a „Kehelyhez” nevű Prágai sörözőben, aki azért is beleillik kutyálkodásomba, mert ha éppen nem sörözött, akkor pedigrét hamisított korcs kutyáknak. Mondhatni, megvetette egy napjainkban is jövedelmező üzletág alapjait. A kocsmabéli légyszaros uralkodói kép felemlegetése most erősen áthallásos lenne, ezért inkább hagyjuk  

A történetekben hol húsz éves vagyok, majd váratlanul háromszor annyi és ezen utóbbi, nem sok jóval kecsegtető életkor egyik sajátossága a nosztalgiázás, anekdotázás. Persze még mindig jobb, mint a panaszkodás, vagy a siránkozás. A test orvosilag is jegyzett amortizálódását, a szaporodó zárójelentések jelzik, a lábon áthordott nyavalyákat már nem is számolva. Csak a test öregszik, a lélek nem – mondják.
Ettől még nem lett könnyebben elviselhető a dolog. Sőt. Néhai belgyógyász professzorom klasszikussá kinövő mondása jut eszembe: „Istenem, ha már a képességemet elvetted, legalább a vágyaimat is vitted volna.”  
Még biztos nem volt öreg az, aki ezt a korszakot szépnek titulálta. Csak egy-, egyetlen egy olyan dolgot kéretik mondani, ami szép benne. Isten áldása, hogy csak az idős korból lehet az ifjúkorba visszarévedni és nem fordítva.  


 Azt hiszem semmiféle jelentősége nincs, hogy nyúlfarknyi rövidségűnek tűnő életem melyik szakaszából valók a történetek, sokkal lényegesebbek a főszereplők, a kutyák és gazdáik, illetve számomra tanulságos kapcsolódásaim kutyáimhoz.

Ezennel letudtam az epilógust, jöhet a „sűrűje”.
 

Szerencsés vagyok, hogy lassan ötven éves vadászmúltamban a kutyák, a kutyáim, állandó és hűséges kísérőim, barátaim voltak, vannak. Olykor az én hibámból, mea culpa, máskor valami szerencsétlenség miatt veszítettem el ideje korán négylábú társamat, de jó pár kutyám tisztes öregkort megélve, jámbor méltósággal szenderült jobblétre. Nagyon nehéz, egy kutya elvesztését feldolgozni, méltó módon és helyen eltemetni. Nem kedvelem a keresztekkel megjelölt „csicsás” kutyasírokat. Porból vétettünk és porrá leszünk, kutyáink is, mi is, kerüljünk oda, ahová valók vagyunk, az emlékeket pedig nem fejfára kell vésni.
  Ha egy jeles ember meghal, szebb szóval eltávozik, méltatják életét, mit tett, ha egyáltalán tett valamit. De mit véshetnénk kedves kutyánk fejfájára? Hiszen nekünk, embereknek életünk van, amit Isten adott, a kutyáknak sorsuk, amit mi, emberek adunk nekik. A kutyának az ember az Istene. Sorsa olyan, amit szerencséje rámért. A halála is.
 Jó sorsa volt, mert szerencsés volt. Ez lenne a legszebb sírfelirat.  
Erről lesz még szó, de előbb essen szó a lovakról, mert nálam a kutyák, lovak egyformán becsben voltak. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.