Mármint egy trágyadomb szomszédságában ültünk Anti haverommal, két kukoricatábla közötti búzatarlón. Első elírásban, véletlenül "Ű" vel írtam a búzatarlót, tehát "bűzetarló", de így is volt, a hátunk mögött párált a jó kis szarszag.

Miután ezen a nyílt placcon, ez volt az egyetlen takarás, nem volt mit tenni. A tarlón reményteljes, korábbi váltások nyomai voltak, a hely ideális volt, a szag nem éppen. De minden rosszban van jó is, mondom Antinak, ha a trágyakupac szaga ellenére szagot kapna tőlünk a szarvas, akkor nagy baj van a mosdáskultúránkkal.

Szürkület előtt, egy kis bakocska bújt ki a kukoricásból, lassan csipegetve haladt felénk. Jól vizsgázott a szag-álcánk, mert alig öt méterre közelített meg bennünket.

Nyakát nyújtogatva, jobbra balra billegtetve próbálta megfejteni, hogy mi az a nagy kupac melletti két kupac, ami még tegnap nem volt itt.

Mindeközben egy bika kezdte el fáradt bőgicsélését. Így, a bőgés végefelé, már nem akkora a vehemencia, belefáradtak a szarvas-legények az udvarlásba. A beálló sötétben semmi esélyünk nem maradt, hogy randevúzzunk a hang gazdájával.

 Lehet, hogy egy-két vadász elégedettlen lenne, hogy "csak" egy bőgést hall, de bikát nem lát. Nekem ez is elég volt. Szép, csillagos volt az ég, amikor ballagtunk a Niva felé. Megkerestem a göncölszekeret, mert annak csillagjaiban van egy kedvencem. A szekeret alkotó hét csillag közül, a jobb első "kerék" csillaga, haloványabb, szerényebb, mint a többi, fényesen hivalkodó. Nohát, az a kis szerényke a kedvencem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.