A tengelici vadászat egy kiváló borásznál végződött, a lelőtt vadnak adván méltó tiszteletet.  Számukra a lélekharangot a rubinvörös borral teli poharak csengése adta. Nekem különösen nagy élmény az Eszterbauer Jánossal való találkozás. Sokat tanultam tőle. Ha kis túlzással is, de számomra valamikor a borok csak annyit jelentettek, hogy vörös, vagy fehér, meg, hogy sok-e, vagy kevés.

Most már azt is tudom, hogy a borokat azzal a jelzővel ruházhatjuk föl, mint amivel egy csodálatos, szeretett nőt. Szép, illatos, kerek, harmonikus, gyümölcsös stb. stb. jelzőket hallottam tőle. A másik dolog, ami nagyon megkapott, hogy a borászkodó nagyszüleit, szüleit, milyen tisztelettel említi és a borainak névadói. Így lehet nála, pl. Nagyapám címkéjű borral találkozni. Családi hagyomány a borászat, apáról fiúra szállt. Így kellene a vadászatnak is ! Egy remek bornak a Tivald nevet adta. Ki is volt ez a Tivald?- kérdeztük.

  - Dolgozott nálunk, a szőlészetben egy ápolatlan, kicsit züllött alak, akit én nagyon nem szerettem. Fiatal voltam, tele önbizalommal, bevallom, hogy nagyon lenéztem ezt az embert - kezdte János a történetet. Felnőtt fejjel láttam, be, hogy ez az ember egész életét a családomnak, a szőlő körüli munkának szentelte. Sokat gondolkodtam, milyen nevet adjak, az idei csúcs-boromnak. Ekkor jutott eszembe ő, a Tivald.  Ezzel a borral kérek tőle utólag elnézést és állítok méltó emléket neki.

Nagy csend ülte meg a pincét ! A poharakban csillogó Tivald bor, valami mély emberséget és szívet szorító melegséget árasztott. Egy egész emberi sors és János barátunk lelke volt ekkor a poharakban. Szó nélkül koccintottunk. Ennél beszédesebbek voltak a tekintetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.