Nyári iskolaszünetekben rendszeres lakója voltam a Tiszasűlyi horgásztanyának. Hal is volt bőven a Tiszában, fogtunk is, pedig az akkori  - házilag barkácsolt - szerelékek  és a mai szuper botok orsók közötti különbsége kb. olyanok, mint az ősember kőbaltája és a távcsöves golyóspuskák különbsége. Ma sem értem hogyan lehetet halat fogni a vívótőrökből átalakított, felgyűrűzütt botokkal. De nem telt el nap, fogás nélkül.

Jóapám és Deák Feri bácsi a szolnoki Damjanich uszoda (azóta lerombolták, pedig olimpiai bajnokok sora került innen ki és nem mellesleg én is itt úsztam)) bohém kabinosa, törzslakónak számított. Kora tavasztól, késő őszig élték itt az "asszonymentes", nomád életüket. Mondhatni, boldogan. Azt nem tudom, hogy a halbőség, vagy az "asszonymentesség" tette-e őket boldoggá.

Feribácsi volt a szakács, valahogy így alakult, pedig nem ő főzött a legjobban, de nagyon szeretett. Egyik délelőtt amikor a hajnalban fogott halakat pucolta, mellé somfordáltam, mert igen érdekelt, hogyan lehet egy halat két perc alatt megpucolni.     " - csak a nagyját fiam, csak a nagyját" - oktatott, ami azt jelentette, hogy a pikkelyek nagyrésze a halon maradt, a belsejéből meg csak annyi veszett kárba, amennyit a bütykös ujja egyetlen mozdulatával kikotort. A többi benntmaradt.

Ettől-e, nem tudom, de ennél finomabb halászleveket azóta sem ettem

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.