Amíg a Bagnoregio -i képek felkerülnek a blogomra, mesélnék valamit. Pihentetőül.

Volt valami közös, a két évvel ezelőtti Erdélyi Énlakai és a Bagnoregioi látogatásom között. Mindkettőben egy-egy magányos emberrel akadtam össze. 

Énlakán, egy jókötésű, bajszos székely iszogatta a sörét az egyetlen kis kocsma előtt. Egyébként a falu, kisértetiesen üres volt, de valahogy azért tudni lehetett, hogy lakják, mert a kiteregetett ruhák száradtak, az ablakok nyitva asítoztak a nagy melegben, de sehol egy lélek. 

Szóba elegyedtünk, ami  - székely emberről lévén szó - azért nem ment egyszerűen. Kérdeztem tőle, hogy hol a falu népe. Kortyolt egyet a söréből, a bajszát is megtörölte és a szemével a hegyek felé villantva szólt: ..hát fönnt !  Ezzel részéről a beszélgetés befejeződött.

Azért más forrásból megtudtam, hogy ilyenkor az emberek, állatok fennt vannak a legelőkön, az esztenákon. Este térnek meg, hosszú szekereken,  szénával megrakottan.

Bagnoregióban egy összetöpötrödött öreg szüle ült egy kapualjban. A magyar népmesék olasz boszorkánya. Görbe ujjával hívogatott, hogy menjünk arra. Jó, rendben, lehet, hogy tud egy kis sikátort arrafelé. Az utca egy kis zsákutca volt, aminek a végében a házikója dűledezett, a fél udvar már leszakadt a mélybe. Szép volt innen a kilátás, de máshonnan is ugyanezt lehetett látni.  Kifelé jövet viszont tartotta a markát, hogy fizessünk a látványért. Közben be nem állt a szája, de még az olaszul jól tudó fiam sem értette, hogy mit mond.

Két ember, két világ, két magányosság. Nekem azért a székely szófukarsága és büszkesége jobban tetszett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.