Jó pár éve már annak, de soha nem felejthető, amikor a hegyek és erdők között álló vadászházamban, különös izgalommal vártam az azévi szarvasbőgést. Gyermekkori jóbarátom, akivel a "civil" barátság mellett még vadásztársak is voltunk, már nagybeteg volt, gyilkos kór rágta.  Egy éve nyomta már a kórházi ágyat, hol jobban, hol rosszabbul érezve magát. Egyik alkalommal, amikor a fájdalmak nem nyomorították testét, azt kérte, hogy hadd hallgasson nálam, a vadászházamban szarvasbőgést. Misivel, a közös baráttal, nagy szervezésbe kezdtünk.

Azon az őszön, csodálatos bőgés volt. Mintha a bikák is a beteg Barátnak adtak volna orgona- koncertet. A vadászház udvarán ránkboruló estében, amit csak egy fáklya fénye tett még hangulatosabbá, az udvarra kitett nyugágyban, pokrócok köré csavargatva feküdt a Barát, miközben távol,  közel, szinte minden irányból hallatszott bőgés. Egy mély, erős  hangú, bika, szinte az udvar végénél, tőlünk pár méterre eresztett ki a hagját. 

Istenem de szép, sóhajtott, de most már nagyon fáradt vagyok, vigyetek be, lefeküdnék. Köszönöm a "vadászatot" - mondta, miközben nem tudtam megszólalni. Igazából azóta nem vadászom bikára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.