Jött egy vadásztársaságtól a  telefonüzenet - nem mellesleg évekig jártunk oda gerlézni, fácánozni, némi kis kézpénzt is otthagyva - hogy sok a gerle, menjünk. Hű, de jó, azóta átadták az odavezető autópályát, suhanunk egyet és már gerlézhetünk is.

Nem a legbarátságosab lépés, amikor a házigazda késik. Mi, azért pontosak voltunk, csak öt percet kellett várni a kisérővadászra. Gyanúsan komoly volt, látszott, hogy gondterhelt. - Fiúk, hiába jöttetek, nincs gerle - mondta, de valahogy nem akartuk elhinni, talán egy jólsikerült vicc lesz, sok a gerle, mint évekig mindíg, csak egy kicsit ugrat bennünket. De azután kiderült, hogy valóban nincs gerle. Aki meghívott, láthatott egy napraforgótábla szélén pár gerlét, arra riadóztatott bennünket. Egy órácskát kémleltük az "üres" égboltot, azután elköszöntünk. Azt hiszem, örökre !

Évekig vadásztattam vendégeket, fizetőset, nem fizetőset, magyart nem magyart egyaránt. Sosem áltattam senkit olyannal, ami nincs, a vakszerencsében bízva, hátha...! A hamis illúzió keltése a vadászatban a csúnya átverésnél is nagyobb ki..szás. Bocsánat !

Száznegyven kilométer potyára és egy elcseszett nap. Eddig még nem jött telefon, hogy elnézést. Ajánlanám a meghívónak, Békés Sándor:  Vadászetika c. könyvét. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.