Örök dilemma, hogy mennyi elég abból ami jó, mikor lesz az örömből csömör. Valahogy nekem szerencsém van, nem tud az egyik a másikba "átcsapni", mert valami belső hang, vagy érzés megsúgja, hogy ennyi, nem több.

Zsenge vadász koromban olykor-olykor előfordult, hogy a fél éjszakát a lesen töltöttem, mert valami miatt nem volt szivem lemászni onnan, mert egy roppanás egy sejtelmes zörrenés, vagy pl. a les előtt békésen legelésző szarvascsapat, akiket nem akartam megzavarni -  maradásra bírt. De a tapasztalat azt mutatta, hogy nem volt arányban a siker, a belefektetett energiával. Lehet, hogy ezért is, meg a vadászatban eltöltött fél évszázad miatt is, már nem tudok és nem is akarok "szenvedni". Patikus haverom mondta annó, még kezdő korunkban, hogy a vadászatban a szenvedés a jó. Viccnek szánta, de számomra tilalomfa lett belőle. Ha egy vadászaton elkezdek "szenvedni", ha már sok a jóból, akkor egyszerűen leáll bennem az a hajtóerő, ami addig vitt és egyszerűen megállok. Jöhetnek nekem akkor már gerlék, fácánok, kacsák, kész befejeztem, mehetnékem illetve jöhetnékem van. Kaptam erre kritikát is, hogy türelmetlen vagyok és ezért akarom sokszor hamarabb befejezni a vadászatot, mint mások, akik szeretik az utólsó percig  kihasználni az aznapi lehetőséget. Elfogadom, megértem. De önmagam is, mert az öröm-csömör határának pontos megérzése, számomra nagyon fontos, hogy "doktorosan" mondjam, diagnosztikus jel. Így a vadászat számomra soha nem lesz unalmas vagy nyűg, hanem újra és újra várt, nagyon várt örömforrás.

Vadászni pedig, csak örömből lehet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.