Február 8-án, amikor a naptár még a telet pergeti, a szeszélyes tavasz első kis futára megérkezett. A hóvirágok fehér sorfalat állnak a házunk napsütötte oldalán, mint Isten felé nyitott szívű, lelkű, elsőáldozó gyermekek, fejüket szerényen meghajtva a természet nagy rejtélye előtt, hiszen a zimankós hidegből, varázsütésre tavaszillatú csoda lett.

A japán birs rügyei is pattanásig feszülnek, mindegyikből virág akar lenni, a lusta leveleknek ráér később is - kacagnak úgy, hogy a kis rügyek színe vörös lesz a jókedvtől. Már az orgonabokor ágain is nagyra duzzadtak a rügyek, de van bennük egy kis aggódás, jajj, ha nagyon hamar kinyílunk, akkor mit visznek majd a diákok a ballagásra?

Lusta legyek mászkálnak a vadszőlő szövevényei között, kicsit korai volt az ébresztő, a téli álomtól bódultan dőlnek ide-oda.

A fenyőfa sűrűjében vadgalamb udvarol párjának, itt a tavasz hallod, asszony, tudod-e, hogy sok a dolgunk a fészekrakással - no meg hát, jó lenne vagy három gyerek is. Túdom, túdom, búg a párja és boldogságában felszárnyal a magasba majd lesiklik újra és újra. Nem fér a boldogság galambszivében.

A közelből egy metszőolló szelíd csattogása hallatszik, gazdájának engedelmeskedve levágja a régi hajtást, hogy az új sarjadjon. Ahogy a télre jön a tavasz. Arcomat a Nap felé tartom, amitől átjár egy bizsergető, izgalmas melegség.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.