Tavaszra várok, hó jött helyette. Drága Apám emlegette annó, február, itt a nyár. A szalonkák már bepakolták a bőröndjeiket, csak a startjelre várnak, hogy északra tartó útjuknak nekivágjanak. Egy déli meleg áramlat lesz az, amire rásimulva, nekivágnak  majd a hosszú útnak. De most még tél-tábornok rázza szakállát, nehezen látja be, hogy vereséget szenvedett, tehetetlen dühében kavar szelet, havat a tavasz arcába.

Holnap lesz vadászat, a szezon utolsó fácánozása. De a ma reggeli kutyasétáltatás sem volt eseménytelen. Házam udvarától alig száz méterre, egy suta és két gidája csipegette a lucerna zsenge hajtásait. Régi törzsvendégek ezen a környéken, csak tisztességből baktattak el a közeli bokrok takarásába.

Dolmányos varjúpár ücsörgött a diófa ágán, rászáradt diót keresve. Érdeklődve nézték az alattuk szaladgáló kutyát, csak közeledtemre rebbentek. Hangos károgással tudatták, hogy mérgesek az elmaradt reggeli miatt.

Seregélyek cserregtek egy öreg almafán, ahogy egy felrebbent, a többi is követte. A vezér szava szent.

Nagy szárnycsattogással négy postagalamb ereszkedett le egy göröngyös szántásra, ki tudja, milyen élelem reményében.

Hiába dühöng a tél, az élet nem áll meg, a természet minden alattvalójáról gondoskodik, ha még egy kicsit szűkmarkúan is. Valahogy már tavasz szaga van a levegőnek. Mégis igaza volt Apámnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.