Hogy stilszerű legyek - már a sóhajtásommal is - szóval Istenem, de nehézkesen mozdul a kereszténység "főhadiszállása" a Vatikán. Most nem is a coelibátus eltörlésén rágódó "öregek tanácsán" vagyok kiakadva, pedig lassan az egyház léte forog kockán, hanem azon, ahogyan II. János Pál boldoggá avatása késik, immár hat évet. Isten malmai lassan őrölnek, de ebben a malomban a Vatikán a molnár, aki azért dolgozhatna serényebben is.

Mert mi is kell egy boldoggá avatáshoz? Egy igazolt csodatevés. Kérdem én, nem volt elég ennek az embernek az egész élete, hogy ennek megfeleljen ?  Még akkor is - remegő kézzel - szorította a pásztorbotot, amikor már óriási fájdalmai voltak, hogy utat és példát mutasson, hívőnek, hitetlennek egyaránt. Járta a világot, túlélt egy merényletet - megbocsátva a merénylőnek - és élt olyan életet, amit csak egy szent ember tud élni.

Az élete már maga volt a csoda! Nem kellett volna eddig várni, hogy valami kis konkrét csodácska méltóvá tegye -  az őt már éltében megillető - titulusra. Azért jó érzés, hogy a miséken már az ő neve is bekerült a többi szentek sorába és fohászkodhatunk Hozzá. "Boldog János Pál, könyörögj érettünk..!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.