Több mint érdekes helyen kellett ( ezt úgy mondom, mintha kényszerítenének ilyenekre!) vadkárelhárítani. Elég nehézkes szó, rossz az "íze", de sajnos már benne van a vadászzsargonban. A "kárelhárítás" szó mögött - lehet, hogy csak én - valami természeti katasztrófát vélek kihallani, tűzkár, árvízkár, stb. ami azért nem azonos szegény vadak étvágyával, ami ugye a friss vetésekre csábítja őket. A gazdák ugyan sorscsapásként élik meg, ennek megfelelő az indulatuk is.

Tegnap éjszaka egy olyan vetést kellett őrizni, ami közvetlenül egy falu utolsó házánál kezdődött, egy országút és a Duna gátja szegte be - ez utóbbin ücsörögtem. Másodmagammal.  Ezt a gátat, a Dunához jövő-menő horgászok, kirándulók, kerékpárosok is használják. Használták is, még este 10 kor is. Jókorákat csujjogatva  - természetesen világítás nélkül - egy csapat kerékpáros gyerekhad közeledett, akik úgy gondolták, hogy az erdő közelsége, meg a Duna gátja a legalkalmasabb ordibálásra. A töltés oldalába bevackolt vadásszékemről felálltam, hogy azért lássák, hogy nincsenek egyedül, meg a terepjárómról gondolhatták, hogy vadász lehet az a sötét árny. De nem az a réteg volt, akik gondolkodnak

- Te, vazze, ott egy ember áll - állapította meg az egyik. Dehogy ember az, te hülye, az egy szobor, mert nem mozdul! - így a másik.

Azt hiszem karrierem csúcsára értem, már éltemben szobor lettem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.