Élhető lakóhely, nyugodt környék, jószándékú szomszédok....stb, és sorolhatnám, hogy mi kell (lene) ahhoz, hogy elmondhassam - a kálvinistáktól kölcsönvéve - "az én házam, az én váram". 

"Békés környék" - szokták mondani lakóhelyemre, ami igaz is. Szerintem a falu, tehát a kisebb és meghittebb közösség jelenti a jövőt, a gigantikus, túlzsúfólt, szennyzett levegőjű és lelkületű városokkal szemben. Mert hogy városban több a "lehetőség" - érvelnek mellette. De milyen lehetőség az, ahol az élettartam rövidebb, mint az átlag, ahol a babakocsik magasságában halálos dózisban lebeg a kipufogógáz.

Vadász sorsom, tehát a jósorsom egy olyan helyre vezérelt, ahol a látványtól még a lélegzetem is elállt. Pedig - ahogy írtam - a falusi élet minden szépségében részesülök nap, mint nap. Szóval, hogy a lényegre térjek, egy völgyben kanyargó keskeny kis útra tévedtem, olyan félére, amit úgy jellemeznék, hogy terepjáróval járható. Tölgyek és bükkök zöld baldachinja alatt vezetett az út, egészen egy kis tisztásig. A tisztás közepén egy kőből épült kis házikó fürdött a beszűrődő napfényben. A mellete futó kis patak csobogása, csilingelve kacagta, vándor, öreg vadász, pihenj le, érezzed, hogy megérkeztél.

Minden ember szivében rejlik egy  álom, egy vágy, ami lehet bármi, egy távoli bús dal, egy vers, egy naplemente, egy csillagos égbolt, egy igéző tekintet és még sorolhatnám, ami csak akkor tör elő elementárisan, ha találkozunk vele. Talán soha, talán egyszer az életben. Igen, ez az! - ujjong föl lelkünk - ezt kerestem, ezt álmodtam.

Nekem ez a házikó jelentette a megtestesült álmot. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.