A Duna gáton maradt az autó,mert annak meredek oldalán - ha esőt kapok - nem kapaszkodik vissza szegény Niva, bár nehéz helyzetben, már sokszor bizonyított. A váratlan zivatarokból, mostanában volt bőven, ezért volt jogos az óvatosság. A töltés lábától kezdődött az ártéri erdő, hatalmas nyarak, égerek és a burjánzó aljnövényzet lehelte a nehéz párát. A fűzek leveleiből folyamatosan csepegett a felszívott víz, mint egy szorgalmas kis miniszivattyúból. A nyiladékon jókora pocsolyák terpeszkedtek, tele szarvasok, vaddisznók lábnyomával. Most ugyan nem őket kerestem, hanem egy őzbakot.

Az erdő ölelésében egy alig cseperedő kis vegyes fiatalos húzódott meg, túlélve az elmúlt év kétszeri vízborítását, amiből a fácskák csúcsa sem látszott ki. A lesről jól be lehetett látni a sorok közé, de csak akkor, ha éppen szembe jött a vad, mint az a két, fiatal barkás bika, akik azután szinte egész este elszórakoztattak.

Már szürkülni kezdett, amikor észrevettem egy bakot. A tisztás túlsó felén csipegetett, csak olykor-olykor megemelve a fejét, mintha titkolná, milyen fejdísze van. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy felemás agancs, az egyik oldakán nincs semmilyen ág. Node, messzze is volt, távolodott is, folyamatosan csak a fenekét mutatva és időközben besötétedett. No nem teljesen, mert a Hold - már félig kitelten - világított az égen árnyékot adva a fáknak, lesnek ,vadásznak - igazságosan elosztva. Lőni lehet ilyenkor, de bírálni nem, úgyhogy jobb a békesség címén, leszálltam a lesről. Majd legközelebb !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.