Horgásztam már ezen a tavon, nem is túl régen, de lehangoló eredménnyel. Összesen öt, vagy hat dévér, meg egy UBV által okozott égési sérülés volt a nap hozadéka. Tegnap este, a tíz nap óta dühöngő hőséget, egy frissítő zápor szakította meg, végre aludni is lehetett. Hátha a halak étvágya is megjött - gondoltam és ezt tett követte. Összepakoltam a horgászcuccokat és korán reggel indulás. Pontosan arra a helyre telepedtem, ahol legutóbb lealázódtam.

Nem részletezem, három botot vittem, de csak kettőt tudtam összeszerelni és bedobni, mert azonnal kezdődtek a kapások, a harmadik bot csak árválkodott. Rövid három óra leforgása alatt megtelt a szák, két- három kilós pontyokkal.

Most jönne a történetem lényege, mert eddig csak dicsekedtem. Ugyanis, horgász "pályafutásom" legnagyobb dilemmáját éltem meg, mert még ezek után fogtam egy jóképű amúrt is, de ennyi hallal már nem tudtam volna mit kezdeni, ezért ...visszaengedtem. A  fenébe is. Amikor horgász filmekben látom, ahogy a "profi" pecások, a nagynehezen kifogott hallal pózolnak egy kicsit, azután búcsúcsókkal visszaengedik - bennem tótágast áll a vadász-horgász vér. A zsákmány az zsákmány. Azért ejtünk vadat, vagy fogunk halat, hogy megegyük. Ugyanis ez az ősi motiváció. Tudom, az eszem tudja, hogy nem lehet megenni minden kifogott halat, de ha nem ez a hajtóerő, akkor meg minek pecálni. A lőtt vadat sem operálom meg, hogy szabadon engedve újból lelőhessem.

Ahogy hazaértem már bántam is az elengedett amúrt. Megpucolva igazán elfért volna a hűtőben, nekem meg nem hinném, hogy egyhamar ilyen szerencsés napom lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.