Még egy kicsit a pónikhoz. Előrebocsátva, hogy csak az unokám miatt kedvelem őket, mert valóban vannak köztük konok, nyakas, kis gazemberek is. A méretek mindenáron való csökkentése miatt, sok a beltenyésztett és ettől bizony akad közöttük "elmebeteg" is. Egy tarka, Shetlandi csődörön lovagolgatott az unoka, aki ezt rendkívül jámboran türte, mondhatni kedvelték egymást.

A baj akkor történt, amikor - anélkül, hogy tudtam volna róla - a pónit "próbálni" vitték a kancákhoz, hogy melyik sárlik, melyik nem. De nem az ő méretűekhez, hanem a hidegvérűekhez. Ez ám a kitolás. Hiába az erős akarat, ha nincs meg a magasság. 

Szóval egy ilyen előzmény után próbáltam a Csillag nevezetű csődört felnyergelni, de nem hagyta magát, sőt, amikor hátat fordítottam neki, nemes egyszerűséggel a hátamra ugrott.

Hiába póni, azért hátizsáknak nem alkalmas. Azt hittem az ég szakadt rám, de szerencsére nem rúgott, csak a vesém kapott egy jókorát.

Erről a dologról sem tehetett a ló, éppen úgy, mint az előző történetben a harapós póni. Az ösztönös cselekvéseket nem kell "emberi" mértékkel mérni. Domesztikáltuk a lovat, de teljesen nem írtottuk ki belőlük az ősi reflexeket. Hála Istennek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.