Nekem már javában ősz van, hiába dőlnek meg sorra évszázados melegrekordok. Sőt, a búza Péter-Pálkori aratása - pedig még nem is az ősz kezdete -  engem már szomorúvá tesz. Az elmúlás hangulata üli meg a lelkem. Ekkor jelennek meg az első kopasz tarlók, amiket hamar betárcsáznak, a szép tavaszi zöldelő vetésből a sárga tarlón át, gyorsan "földszínű" lesz a határ. A sárga napraforgókat vegyszerrel szikkasztják, száraz, barna leveleket zörget a délről jövő forró szél, elsöpörve mindent, ami még egy kicsit őrizte a tavasz harsányságát. Azután sorban magtárakba kerülnek az érett termések, ekék szaggatják föl a nemrég még szarvasoknak, vaddisznóknak menedéket és táplálékot adó kukoricatáblákat. Kopasz lesz a határ. 

A tavasz az ébredés, az újjászületés évszaka, az ősz a csendes haldoklásé. Drága árat fizet a föld, hogy etessen bennünket. Fiatalságát, üdeségét adja értünk, mint ahogy az öregedő, munkában ráncosodó szerető szülői kéz nyújtja számunkra a kenyeret, a simogatást, a szeretetet. 

Valamikor nagyon vártam az őszt, a szarvasbőgés kezdetét, de ma már nem. Inkább a szalonka tavaszi várása bizsergeti meg a lelkemet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.