A tegnapi vadászattól még ólmosak a tagjaim, az eget vizslatástól a nyakam bekötött, a hétágra sütő Naptól az arcom fájósra cserződött, a napraforgó tányérok éles széleitől sebes lett a karom...stb, stb,-  folytassam a testi panaszáradatot?  Fölösleges, ugyanis senkit nem érdekel. Így a lényeget mondom, egy szép gerlézős nap volt a tegnapi - ahol a testi nyavalyákat  felülírta a szenvedély, ami pedig köztudottan olyan határmezsgyére sodorja a tudatot, amit épeszű ember sosem fog megérteni. Tehát ezt a részét a vadászatnak fölösleges magyaráznom, aki "csinálja" az tudja, aki meg nem, az soha nem fogja megérteni. 

Nálam alapszabály, hogy sosem a lőtt vad mennyisége a fokmérő ahhoz, hogy jól éreztem-e magam, vagy sem. Ha mégis az eredményt nézzük, akkor bizony kudarc volt a nap. Alig-alig szállingóztak a gerlék, amiben az is szerepet játszhatott, hogy akárhová álltam a napraforgótáblában, kilőtt töltényhüvelyek hevertek szanaszét, zsákszámra. Magyarán szólva ezt a részt már többször levadászták.

Ha viszont azt nézem, hogy ugyanekkor, egy kis kezdő vadász, ugyanezen tortúráknak kitéve magát, - élete első gerlézésén - hat gerlét lőtt, akkor a siker óriási. Ahogy a boldogsága is. Mindíg kitüntetés egy vadászavatáson keresztapának lenni,  pláne ha egy Dianát avatunk. A szemében elmorzsolt könnyek jelezték, hogy számára a vadászat valóban "áhítat" lett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.