A hegyi szerpentinen egyre feljebb kanyarog autónk alatt az út, oldalra már nem merek nézni, csak bámulok előre és közben tátogok, hogy kiduguljon a fülem. A végállomásnál -  ameddig kocsival lehetett jönni - az égnek induló sziklákon méteres hótakaró. ( 32 fok melegből indultunk otthonról) A vendéglátó sorban szedegeti elő a színes  hóráfokat és síbotokat, amiket nagy röhögések közepette próbálunk a bakancsunkra csatolni. Amikor az egyik már a helyén, akkor jön a nehezebb rész, a másodikat úgy felcsatolni,  hogy ne essünk hanyatt. A három napi élelemmel tömött zsákok, a puskák a hátunkra kerülnek, a síbotok a kezünkbe és nekivágunk a meredélynek.A két ezer méter fölötti "Hüttébe" mászunk, ott lesz a bázisunk,hogy onnan, majd virradat előtt a fajdok dürgőhelyére érjek.

Az út eleje még vidáman telik, de a második órában már az életünkért küzdünk. Zihál a tüdő, remeg a láb, mázsás lesz a hátizsák - és húzgáljuk ki egymást a hó alatt megbúvó sziklarésekből.

Igazi megváltás volt a kis faházikót meglátni és a teraszára lerogyni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.