Nem tudta, hogyan kezdje a levelet. Többször is a tintába mártotta a tollat, de csak a megszólításig jutott. Gondolatban már sokszor  megfogalmazta könnyes szomorú mondandóját, de amikor le kellett írni, elakadt. Szerette ő a fiút, tiszta szívvel szerette, de azt nem értette, hogy a vadászat, az erdőjárás miért szakítja el tőle hajnalokon, estéken, ünnepnapokon. Valami - számára ismeretlen erő -  űzte, hajtotta a fiút,  mintha lázban égne, akit az ölelő karjai sem tudtak csak ideig-óráig marasztalni, ezért egyre nagyobb gyűlöletet érzett a nagy ellenfél iránt. A szíve mélyéig féltékeny volt.

Most hogyan írja le, hogy ő csak azt akarja, hogy a vadászat ne legyen riválisa, mert nem tud úgy élni, hogy osztozni kelljen a fiú szerelmén. Ha még egy valós személy lenne, jól kikaparná a szemét, de hogyan küzdjön a vadászat ellen? Ráadásul szerette, amikor a fiú mesélt  neki, közelre belopott őzekről, szarvasokról, éjszaka óvatoskodó nagy kanokról, az erdő, mező titkairól, de olyan hevülettel és áhítattal, hogy beleborzongott.Megértette, hogy a fiú számára a vadászat - maga az élet.

A lassan pergő könnyein át, szinte látta, ahogy a fiú alakját végleg elnyeli a sejtelmes  erdő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.