Batyu, a frissen trimmelt foxifiú közénk feküdt, én egy vadászszéken ültem, gazdája, a vadőr, csak egyszerűen a fűbe heveredett. Az erdőből kiváltó disznók várása közben lassan ránk esteledett. Feltámadt a szél, az erdő "zajos" lett, elfedve az óvatoskodó vadak halk neszezését. A ránk boruló este vakká, a feltámadt szél süketté tett bennünket - ilyenkor lehet pakolni és hazamenni, de nem nekünk, mert nekünk ott volt fülnek és szemnek Batyu. Illetve csak nekem, mert kísérőm a nagy várakozásban elaludt.

Gazdájával ellentétben Batyu feszülten figyelt, szép "balta" alakú fejével egyre többször a hátunk mögötti erdő felé figyelt, látszott rajta, hogy ő már "tud" valamit. Azután én is meghallottam a konda zajongását, de ekkor már a disznók egészen közel voltak, talán húsz méterre. Lassan lecsúsztam a székről, a földön ülve jobb helyzetet tudtam felvenni a lövéshez, amikor Batyu idegei felmondták a szolgálatot, magas hangon felvisított és startolt a disznók felé. De csak egy méterig jutott, mert ekkor a póráz visszarántotta, aminek a "másik" végén a közben felébredt vadőr volt. Ezt viszont a disznók idegei nem bírták és visszacsörtettek az erdőbe.

Batyu, csak a dolgát tette, talán ha nem alszik a gazdája, ez a történet egy "sikertörténet" is lehetett volna, természetesen nekem és nem a disznóknak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.