A Duna gátjáról meredeken futott le az út  az ártér nyárfás, égeres szederindás  erdejébe, hogy két kanyar után, egy magasleshez érjen. Az autóm a gát  "tövében" maradt, innen óvatoskodtam a les felé, ugyanis tőle alig harminc méterre, egy szóró kínálta a sárga kukoricaszemeket az éhes vaddisznóknak. Mondta a vadőr, hogy amit kiszór, reggelre eltűnik - szóval van kosztosa a helynek.

A második kanyar után, már rá  lehetett látni a szóróra, a látványtól földbe is gyökerezett a lábam - egy termetes disznó vacsorázott  rajta. Még világosban, fél nyolc körül. Ilyen a szerencse, olykor napokig semmi, máskor meg már az első percben ott áll a lehetőség. Nem lehetett sokat spekulálni, egyrészt kicsit forgott a szél,a disznó  bármikor szagot kaphat, másrészt - ha felnéz -  még vaksi szemeivel is meglát, ahogy a nyiladék közepén szobrozok. "Szabad" kézből kellett lőni, ami egy  magyartalan zsargon, de nincs más helyette. A lövésemre egy kicsit összerándult, majd a sűrűbe vágtatott, egy darabig hallottam a törést, majd csend lett. Elfeküdt - ahogy mondani szoktuk, ezt is -  vadász zsargonban.

Egy pipaszívásnyi idő után kezdtem keresni, de vér híján hamar feladtam , tudtam ide kutya kell.  Miután mások is lőttek aznap este, így az "én" disznóm keresésére, majdnem éjfélkor került sor, igaz alig öt percig tartott, a kutya hamar megtalálta. Alig ötven méterre feküd a kanocska. Hogy a könyvem címére utaljak - eb a vadász kutya nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.