A lábunkon nem múlt volna a siker, mert raktuk őket szépen egymás után, lépésről lépésre, több mint tíz kilométeren keresztül, a ragadós, csizmára tapadós sárban. Csatornapartokat, nádasokat, kisebb facsoportokat, elhagyott, gazzal benőtt telepeket jártunk végig, de sehol egy fácán. Nemhogy kakas, de még egy árva tyúk sem. Mintha  kihalt volna a már jól ismert táj.

Három kutya is kajtatott, de sikertelenül.  Már a puskámat is csak olyan pásztorbot "üzemmódban" lóbáltam magam mellett, nem volt értelme a lövésre kész állapotot erőltetni.  Ekkor rohant  el mellettem - a három kutyából az egyik -  egy német vizsla, mégpedig olyan erővel és vehemensen, hogy kiverte a puskát a kezemből. A nagyon megbecsült és féltett kis 28-as  fegyverem vagy hármat szaltózott a levegőben és "likiránt" felém-  landolt a fűben.

Azt hiszem azt volt a szerencsém - ami egyébként szigorú szabály -  hogy a fegyverem be volt biztosítva. Azért furcsa érzés volt a saját puskám csövébe nézni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.