Lányos izgalommal kanyarodtam, az országútról az ártérre vezető földútra. Ha jól számolom, 15 éve jártam itt utoljára. Addig szinte naponta -  kedvenc helyem volt -  libázásra, kacsázásra. Istenem, mennyi kalandot megéltem itt.  A patikus cimbora felesége nevezte el tündérkertnek - jogosan ! Tényleg az volt.

Ahogy szokták mondani, túl szép volt ez a rész ahhoz, hogy ne tessen meg másoknak is. Szemet vetett rá a "nagy cég".  A hatalom és annak öt jogásza esélyt sem adott az alkura, megcsonkolva ezzel a vadásztársaságunkat. 

Változnak az idők, változnak az emberek - a nagy cég engedékeny lett és újból vadászhatok a tündérkertben. Bevallom, meghatódtam, amikor a nagyon jól ismert, de alaposan megváltozott területre értem. Kerestem az öreg szilvafákat, de helyettük fiatal nyaras terpeszkedett, a göcsörtös füzek közül több is derékba törve hevert, más lett a tündérkert, de előnyére változott.

A Duna belső ágába bedőlt fák, a visszatükröződő képmásukkal csókolóztak, a kőgáton átbukó víz  zsongító hangjába már a tavaszt hirdető kis "nyitnikék"-ek szerelmes trillája vegyült. Csak álltam és szívtam magamba a legcsodálatosabb illatot, az erdei avar buja kipárolgását,   ámultam hallgattam a  madarak hangját -  színek, hangok, illatok  felsőfokon és mindehhez még a viszontlátás meghatódottsága - bevallom -  megtekerték a szívemet.  Ennél szebben és méltóbban nem is fogadhatta volna a tündérkert, a sok éve nem látott öreg harcost !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.