A kelő Hold fénye, először a nyárfák lombjai közé furakodott, így a les előtti tisztáson,  "itt a fény, hol a fény" játékot űzött az esti sötéttel. Amikor teljes arcát mutatta már, ő győzött, még a fűszálakat is meg lehetett volna számolni. Azért ez a fény csalóka, nem az igazságot mutatja, hanem a mesét.

Látod vadász, az ott az általad jól ismert erdő széle, de én mást varázsolok eléd. Egy ódon várkastélyt, nagy tornyokkal, bástyákkal, kőrbe futó, omladozó  várfallal. Ott a szélén van egy  boltíves kapu, sötét ajtaja nagy titkokat rejt ám.  A kapu bejárata előtt egy jókora kopott rész, azt biztos, hogy  az éjszaka királynője kegyeiért sorakozó vitézek lovainak patái koptatták ki, de bejutást bizony egy sem nyert, mert a királynő a Hold szülötte, és a sötétség gyermeke. A keze nem nyerhető el, mert ahogy jött, úgy illan majd el, a hajnal fénye fogja elragadni.

Olyan élethű volt az "álomkép" hogy távcsővel bizonyosodtam meg róla, hogy a "kopott placc" az a szóró, ahová a disznókat várom. Álom és valóság? Néha az előbbi a jobb és a szebb !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.