Csepergő esőben indultam Vahur kutyával cserkelni.  Igazából ez volt az első igazi próbatétele, szóval mit tesz, ha póráz nélkül, szabadon kell,( kellene )mellettem jönnie. Mondanom sem kell, ahogy lekapcsoltam a pórázról, azonnal eltűnt az erdő szederindái között. Kb. egy hónapja "élünk együtt", azt gondoltam,  tudatosult már benne, hogy én vagyok a gazdája, de ki akartam próbálni, "élesben".

Az is igaz, hogy az erdőben nagy volt a csábítás, mert a nyiladékot friss szarvasnyomok keresztezték és friss vaddisznó túrások sorjáztak kétoldalt, mintha felásták volna az erdőt. Tacskó legyen a talpán, "aki" ennek ellent tud állni. Eszembe jutott, amit egy vadásztól hallottam -  és én is vallom - hogy amelyik tacskó nem talál vissza a saját nyomán a gazdájához, az nem tacskó, csak egy kutya.  Könnyű ezt mondani, de ha az enyémről van szó, akkor is igaz ez?  És mennyi idő alatt kerül elő, ha egyáltalán...?  Tolultak elő a kérdések és kétségek, magyarán szólva bepánikoltam. Egy pipaszívás sem volt elég, hogy megérkezzen, a füttyögetésbe is belefáradtam, az eső is rázendített, úgy döntöttem, otthagyom a pulóverem és hazajövök.

Már erősen szürkült, amikor visszamentem. Bevallom a gyomrom egyetlen görcsben volt, hogy mi lesz, ha nem lesz ott. De ott volt - hála Istennek !  Ázottan, csatakosan feküdt a pulóveremen. Azt hiszem, még egy puszit is nyomtam a szőrös kis pofájára !

Ez volt a "büntetése".

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.