A Duna által épített zátonyt  átjárhatatlan sűrű füzes borítja, jó búvóhelyet adva a vaddisznóknak.Csak valamikor késő éjszaka jönnek ki a "partra" -  ahol a les áll -  amit mi sem bizonyít jobban, hogy reggelre elfogy a kiszórt takarmány. Ilyenkor abban bízok, hogy egyszer eltéveszti valamelyik a "menetrendet" és az én szórómon kezdi az esti vacsoráját.

Kevert- kavart az esti szél, néha minden irányból egyszerre, pedig nem ezt ígérte a csinos időjós a TV-ben.  A pipám füstje először szépen fölfelé bodorodott, de azután bizarr táncba kezdett és szállt  mindenfelé. Az arcomon érzetem, a szél változásait, hiába tekertem magam, attól az még nem fújt szemből, bárhogy is szerettem volna. Ezek szerint, nem a szélkakas mondja meg a szélnek, hogy merről fújjon.

Alig hogy besötétedett, egy jókora reccsenés jelezte, hogy már a zátony szélén csigázik a disznó. Nekem meg az idegeim csigázódtak, hogy ezzel a képzavarral éljek. De a reccsenést nem követte további, nyilván a disznó konstatálta, hogy már megint ott ülök. - Na jól van, majd megvárom, míg hazamégy és akkor megeszem a kukoricádat - gondolhatta a ravasz eszével.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.