Ez már azért több a soknál. Még ki sem pihentem a legutóbbi nagy rohanást, már megint futnom kell. Utálom, amikor meghallom a kutyák ugatását, meg beszélgetések hangját is hozza felém a szél, szóval ma sem lesz nyugalmam. Olyan jó meleg pedig az ágyam, itt a kökényesben, a többiek sem zavarnak, tudják, hogy az agyaraim nem játékból meredeznek ki a számból.

Na, gondolkodjunk. Amikor a legutóbbi alkalommal együtt menekültem a többiekkel, sokan felbuktak a durranásoktól. De olyan is volt, aki csak a lábát húzta, vagy a fájdalomtól púpos háttal ment a vakvilágnak.  Ha már durran valami, akkor durranjon rendesen, ne okozzon ennyi fájdalmat a haveroknak. - ezt én mondom, a sok vihart megélt öreg-kan.

Döntöttem! Lusta is vagyok, futni sincs kedvem, én inkább elosonok ebben a vízmosásban, szembe a durranós emberrel. Ez a mai taktikám. Igaz, egyre jobban érzem az undorító ember-szagot, de csak egyét. Nos akkor rajta.

Vadász-székemen ülve, hátamat egy derék tölgynek támasztva figyeltem a felém közeledő izgatott ugatásra. Nem is ugatás már ez, hanem hisztériás nyiffanások. A vízmosás mélysége - aminek a szélén ültem - nem volt öt hat méternél mélyebb. Ebben kocogott felém a nagy kan. Szépen rátettem a célpontot és addig kísértem vele, amíg el nem tűnt a szemközti sűrűben.

"Elvileg" lőttem egy kant, gyakorlatilag gazdagabb lettem egy élménnyel és egy aranyérmes kan árával.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.