Úgy gondoltuk, hogy meghajtunk egy tanya körüli, lábon felejtett - a ránehezedő hótól megnyomorodott -  kukoricaföldet, miután a nádfoltokban nem találtuk a fácánokat. .A korcs csövekről felkunkorodott csuhé, mintegy felkínálta az őzeknek, fácánoknak, az  életet adó sárga szemeket. A fácánlábak nyomából és a kicsipegetett szemekből látszott, hogy szorgalmasan használják ezt az ingyenkonyhát.

Előre siettem leállónak, a hajtást a jó lábúakra és a kutyákra bízva. Éppen egy rendetlen, zilált külsejű tanyaudvar végéhez értem, amikor már elindult a hajtás. Már rebbent egy-két óvatos tyúk, amikor a tanyából négy, vagy öt kutya rontott elő és csaholni kezdtek rám.  Volt ott kuvaszból vagy kettő, valami beazonosíthatatlan típusból is vagy három, meg egy német juhász. A tanya ajtajában egy ember ácsorgott, szája sarkában cigarettával  és unott pofával nézte,  hogy ez utóbbi kutya-  hátrasunyt fülekkel, felhúzott ínnyel - éppen rám húz.

Nem kellett hozzá kutya-szakértőnek lenni, hogy nem fogkő leszedést akar tőlem kérni, hanem harapni akar. Mármint belém.  Én csak a puskámmal tudtam volna "harapni", de nem szívesen tettem volna. A gazda egy szóval sem hívta vissza a támadó  kutyát - szerintem neki drukkolt - szóval nem a kutyába kellett volna egy adagot beleengedni.

A helyzetet mégis a puskámmal oldottam meg, leadtam ennek a napnak - számomra a legértékesebb - lövését, egy riasztólövést.

A kutya kapitulált,  én pedig sűrűn hátrapislogva, retiráltam. Háborús helyzetben igen  frappáns megoldás lenne, ha ezt alkalmaznák. A gazda továbbra is csak állt az ajtóban és bámult kifelé a fejéből.

Egy biztos, nem lesz a barátom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.