Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy erdő, ahol éppen esett az eső.

Akkor is  úgy ( mint ma ) mintha dézsából öntenék, vadászembert szobába kényszerítve. Az erdei állatok parlamentje is  ezért ülésezett ilyen ramaty időben - vadászoktól biztonságban - hogy  eldöntsék, a farkasok, vagy a rókák legyenek az erdő urai. A tisztás egyik felén, félkörben,  farkas- koma és családja ült vagy állt - vérmérséklet szerint, de egyformán szigorú szemekkel, a karéj másik felén meg rókáék vakargatták bolhás irhájukat, hozzájuk illő ravasz mosollyal. A medve éppen csendre intette a vitatkozókat, amikor az ázott nyúlnak és szapora szegény rokonainak éppen arra vitt az útja. Hallották a hangos marakodást és a kíváncsiság odavitte őket. Óvatosan kilestek a fák mögül, de rögtön meg is hűlt bennük a vér.

- Te Béla - szólt reszketeg hangon Nyúlné asszony. Szerinted nekünk mikor lenne jobb? Ha farkasék, vagy ha rókáék lennének az erdő urai?  - Azt mondom én neked asszony - de halkan, mert a fának is füle van -  hogy mindegyiknek nyúlhúsra fáj a foga.Legjobb lesz ebből kimaradni és szép csendben  egy másik pagonyba költözni. És a nyulak így is tettek. A farkasok, meg a rókák szépen éhen haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.