A zseblámpa fényében jól lehetett látni a - sárgára szikkadt vetés földjén  - a disznó vérét. Sötétebb volt a vér, mint amit húslövéskor találunk, lehetett találgatni, melyik szervét érte a golyó, mert hogy érte, azt a kiváló becsapódási hangból következtettem. Először könnyűnek  gondoltam az után -keresést, csak menni kellett az egyik vérpaca után a másikhoz, de jó ötven méter után a vetést egy repceföld váltotta föl, ebben folytatódott a disznó menekülése, amit már csak a repcébe tiport ösvényből lehetett látni. Vér szinte semmi. A repcetábla is véget ért és a ritkuló vércseppek egy erdőbe vezettek. Ennek az erdőnek minden zegét -zugát ismerem, de a disznó is, mert a legsűrűbb és legmeredekebb részen váltott be. Alig tettünk pár lépést az erdőben, meghallottam a disznó szöszmötölését a sűrűben. Állj, egy lépést sem tovább, sebzett disznót nem szabad éjszaka provokálni.

Másnap reggel már Vahur kutyával indultunk ez előző este megjelölt utolsó vércsepptől. Jó párszor nem értette, hogy miért nem mehet a frissebb szag után, miért kell neki a száraz vércseppeket szaglásznia. Bevallom már a feladás határán voltunk, szinte egyáltalán nem volt vér, de egyszer elkezdett húzni Vahúr, olyan irányba, amit nem hittem el neki. De igaza volt ! Ott feküdt a jókora kan.

Tanulság! Sosem szabad - kényelemből - feladni a sebzett vad keresését. Nincs rondább dolog, a dögön hagyott vadnál és az elaltatott lelkiismeretnél.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.