Valahogy olyan hirtelen történt minden. Semmi előjele nem volt, hogy rövidesen egy dráma szereplője leszek. Amikor kiráncigáltak társaim mellől, nem is gondoltam, hogy a csendes magánynak ilyen harsány folytatása lesz. Egy szűk csőbe préselődtem, aminek csak a végén volt egy kis kerek fény, a szabadulásom  egyetlen útja. Ekkor - mondhatni teljesen váratlanul - egy jókora rúgást éreztem az alfelemen - amitől robbanásszerűen szétvetett a düh és elkezdtem a száguldást, először a csőben párat fordulva,  majd kiérve belőle, szabadon repülve egy papír-tábla felé. Valami körök voltak odarajzolva, a közepén meg egy fekete számozott karika, én éppen errefelé tartottam. Jó kedvem volt, mert nem remegett az a cső, amiből kiszöktem, éreztem, éppen oda  fogok érkezni, ahol a legnagyobb szám van.

Rövid életem után azután belerohantam egy földkupacba, ahol már -  sorstársaimmal együtt - én is a feltámadásra kezdtem várni.

Távolból, a föld alól még hallottam, hogy a csövet tartó valaki dicséri a munkámat, hogy pontosan tízest lyukasztottam. Már ezért érdemes volt élni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.