Régi vágyam teljesült ezzel az új - még a friss fa szagát árasztó - lessel. Sokat gubbasztottam ezen a helyen -  a vadász székemen ücsörögve, nyomorogva -  de annak a kényelme, illetve kényelmetlensége  miatt csak rövideket. Egy új lest - igazából felavatni, egy onnan lőtt vaddal szoktak, addig csak birtokba van véve.

Kicsit meghatódva másztam fel a lesre, még a sáros csizmámat is jól letörölgettem, mint amikor lakóházba megy az ember. Megállapítottam, rám lett szabva a les, bár nem túl magas lábak kerültek alá, de így is pazar a látvány, egészen a Mecsekig. Még hat óra sem múlt, amikor nagy suhogással örvös galambok húztak el fölöttem, több csapatban - téli szállásukra vonulva. A lenyugvó Naptól megnyúltak az árnyékok, a lesem kurta lábai is szép hosszú combokat kaptak, a lesből kikandikáló fejem is a vetés közepére került, szóval erősen alkonyodott.

Ekkor egy róka zsinórozott  el a les előtt, de olyan távolságra, hogy a lövést nem kockáztattam, helyesebben szólva, hibázással nem akartam lest avatni. Mindenhová nézegettem, csak hátrafelé nem - pedig oda is kellett volna, mert egy tehén jött a borjával, olyan csendben, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor szinte mellettem álltak. Még a távcsövemet sem tudta, felemelni, mert a legkisebb mozgást is kiszúrták volna, pláne ha a puskámat is emelgetni kezdem.

Diana minden feltételt megteremtett, hogy lest avassak, de én ezt elmulasztottam. Utólag belegondolva - így még jobb is. A látvány, a lehetőség - nekem éppen elég volt.Az is egy döntés, ha lő az ember, de az is, ha nem. Ez utóbbi a bölcsebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.