A vadásznak a lába az, ami az autónak a kereke. Hiába működik rajta minden más, ha defektet kap, mozgásképtelen lesz. Nekem három hétig - éppen ma hajnalig - tartott a "defektes" korszakom. Ennél szebbre, jobbra már nem is sikerülhetett volna a visszatérésem. De ne szaladjunk elébe a történetnek.

A fácánokkal dúsított völgy oldalsó lankáin a napokban vágták le az árpát. Ezeken a tarlókon szívesen egerésznek a rókák, de vaddisznó is szívesen beletúr a szalmakupacok alá, szóval érdemes az ilyen helyeken ücsörögni. Fél négykor  - éppen virradt - amikor már a lesen ültem, eléggé kedveszegetten, mert a pipám, a kabalapipám otthon maradt. Ha nem a háromhetes vadászati böjt utáni első napon ülök itt, akkor  - bizony Isten - hazajöttem volna. Szerencsére maradtam.

Először egy rókafi jelent meg, "akinek" hiába fújtam a nyúlsíró -sípot, nem közeledett. Buta róka - gondoltam - még azt sem tudja, mi az a nyúl. Hogy azután erre a hangra-e, vagy sem, de egy aranysakál is megjelent. A távolság jó volt, egy pillanatra meg is állt -  ekkor küldtem el érte a halált.

Első vadra avatni szokás - de egyedül voltam - így mégsem verhettem el a saját fenekem.

Az viszont nagy kérdés - a jövőt illetően, - hogy ezentúl vigyem a pipám, vagy sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.