A váratlan tavaszt idéző meleg és a naptár szerint még jogosan itt lakozó tél - ezen a napon -  összetalálkozott és sárdagasztás lett a vége. Amikor reggel elkezdtük a vadászatot és megbeszéltük, hogy először egy országúthoz közeli  nádasban próbálkozzunk a fácánokkal,  már akkor is két irányba vitte a csizmáimat a kicsit fagyos talaj fölött kiengedett sár.

Ez a fajta talaj, rosszabb, mint a csizmaszárig érő ragadós szántás, igaz dél felé, már abból is lett részem. A szikes talaj hűséges tud lenni a csizmához, ha már egyszer ráragadt, kitart rajta. Sőt, egyre gyarapszik, mígnem akkora nem lesz, mint egy-egy focilabda. Persze ólomból !  Lerúgni nem lehet, csak próbálkozni vele, de akkor meg az ember lába akar tőből kiszakadni.

Azért érdemes volt a nádasig elvergődni - no nem azért, mert fácán lett volna benne - hanem, mert a nádasra  fagyott éjszakai ködös pára - a szél mozgásától  - gyönyörű szép üveghangokat hallatva pergett le, a fagyos súlytól szabadult nádszálak pedig mintha felsóhajtottak volna az örömtől.  Muzsikált a nádas !

Ennek a napnak ez volt a legszebb ajándéka. De a csizmáimra ragadt sarat is nagy élmény volt lemosni.

Semmit sem lőttem, mégis szép napom volt ! Illetve fárasztó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.