Az előző írásomban drámai töltéssel ecseteltem a lesem felállításának, a szóró készítésének cudar körülményeit. Úgy van ez, ha valamiért megszenvedünk, akkor azt el is kell mondani, mert a magányos "hősök" csak a maguk vállát veregethetik, ha elmaradnak a dicsérő szavak, a motiváció is elvész. 

Az alkotásom, a les felállításán érzett elégedettségem, akkor lesz teljes, ha erről a lesről sikerül majd valamilyen- akármilyen  - vadászélményt összehozni. Erre három napot kellett várni ! Ennyi időt adtam ugyanis arra, hogy a terület "kiheverje" az általam okozott felfordulást, a szórót megtalálja valami, én pedig ennek a látványnak részese lehessek.

Az autómat messze hagyva, gyalogosan cserkeltem felfelé az erdei úton, ahonnan minden lépésre szúnyogok serege támadt rám, mégpedig akkorák, hogy ezek csípése felért egy komplett véradással . A lesre ülve szelídült a helyzet , kevesebb lett a szúnyog, már csak a tikkasztó hőség miatt szakadt rólam a víz. Megállapítottam - már nem először - hogy a vadász ember nem teljesen normális - keresi a bajt, a szenvedést.

 Az esti szürkület lassan  belopódzott a fák közé, a csatakossá izzadt pólóm is kezdett rám száradni, elviselhetőbb lett az este. És izgalmasabb, mert egy bak jelent meg az erdő szélén és egyenesen a szóróm felé tartott. Mondhatni rutinosan, tehát nem először csinálta, ami abból is látszott, hogy a három napja kiszórt kukoricából maradt is meg nem is. 

Érett, idős bak volt, vaskos nyakkal, sötét, szépen gyöngyözött szárakkal, fehérre fent ágakkal. Addig mustráltam amíg a jóllakott bak vissza nem ballagott a sűrűbe. 

Szépre sikeredett a lesavatóm !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.