Ha már elpletykáltam a dicstelen balesetem, akkor nem leszek attól szószátyárabb, ha azt is elmondom, hogy szépen javulok. Éppen ideje, mert lassan egy hónapos az eset, de a részleges ( szebben hangzott volna, hogy részeges) szalagszakadás, nem egyhamar forr össze. De maradok Széchenyi ars poetikájánál - aki "száján", mármint írásaiban egy szó sem esett a megpróbáltatásokról, fájdalomról, betegségről, gyötrő szúnyogokról, szájba szembe bemászó legyekről, maláriáről, stb. - ugyanis ez senkit sem érdekel.

Szóval spongyát a múltra, pláne azért, mert ha bicegve is, de mentem vadászni, hiszen a heti fácánozásokra olyan szükségem van, mint a betevőre. Kell a testnek, kell a léleknek és jót tesz a barátságnak.

Azt egy percig sem mondom, hogy a  rozoga állapotom jót tett volna a lőtudományomnak, mert csak akkor és úgy tudtam lőni, ha nem kellett előtte  jobbra balra toporognom. Eszembe jutott az öreg gróf története ( jóval nyolcvan föltt jár, de jó egészségnek örvend, ezért a nevét nem adom ki ) aki úgy gerlézik - még a mai napig is -  hogy a mellette álló vadőr beállítja a szembe jövő galambok irányába, amit az öregúr - annak rendje módja szerint - remekül le is lő ! 

Jó érzés, hogy az én koromban is van még követni való példa, csak meg kell érnem az ő korát !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.