Egy göcsörtös akácia foltos árnyékában pihent az öreg hím oroszlán. Igazából nem volt mit kipihennie, inkább a fáradtság húzta csontjait. Sok évet megélt, falkavezérként vezette csapatát, igazi királyként uralkodott, egész életét a falkának szentelte, de mára belefáradt. Sajogtak a régi sebek, egy kafferr bivaly szarva a hátsó lábát csúnyán megsebezte, amit kihevert ugyan, de ilyenkor, az esőzés előtt nagyon sajgott. A szeme sem a régi már, a távolabbi képek összemosódnak előtte, a vadászatot már nem vállalja, de nem is tart rá igényt a falka, önállóak lettek. 

Száját nagyra tátotta, és beleordított a szavanna hőségtől vibráló levegőjébe - hirdetve, hogy még él a király - de az ordításból szerény nyekergés lett, uralkodóhoz méltatlan.  

Szomorú lett, ha lettek volna könnyei biztos megsiratja a fiatalságát, a gyönyörű éveket, amikor mindenki a kegyeit kereste, az ő általa ejtett prédából lakmároztak a sunyi sakálok, a folyton kaffogó vadkutyák és a rusnya keselyűk Csak az általa meghagyott mócsingért hajbókoltak előtte, de már ez is a múltté.

Rájött az öreg orszlán, hogy a tisztelet és sunyi barátság nem neki szólt, hanem aannak, amit a bátorságával, erejével, kitartásával létrehozott. Most, hogy ennek vége, magára maradt, nagyon egyedül.

Összeszedte minden erejét és egy bánatosat - talán utoljára - beleordított a szavanna  közönyébe.

 Az élet örök, a dicsőség mulandó !

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.